Az építészet a helyteremtés művészete. Az építészeti múzeum sem kell, hogy más legyen, mint egy jó hely, amely az építészet erejével képes a helynek identitást adni. A múzeum szóhoz gyakran a múlt emlékei tapadnak. Ez a múzeum azonban az emlékek őrzése és bemutatása mellett a kortárs szellemi párbeszéd helye kíván lenni. Az épület nyitottsága üzenetet hordoz: befogadó, megérthető, átlátható és közben erőt sugárzó. Nem akar önmaga emlékműve, szentélye lenni, de ünnepélyességével hitelesíti az építészet, mint a tér és hely alkotás művészetének elementális élményét és szükségességét.
A tervezési helyszín egy zárt kert, melyben számtalan építészeti és természeti kölcsönhatás van jelen, a határok együtt változnak az idővel, időjárással, meghatározza a folyamatos metamorfózis. A tető úgy jelöli ki a helyet, hogy közben nem képez erős határt, a kapcsolatok folytonossága által, a téri potenciálok feltárásával hozza létre az élményt.
Jelen pályamű célja a különböző korok lenyomatait megőrizve, olyan új épület létrehozása melyben a történeti és kortárs értékek kiegészítik egymást. Ez a gondolat, koncepció áthatja az egész tervünket. Egyaránt meghatározza a telekalakítást, a funkcionális kialakítást, működést, részletképzést.
Fontosnak érezzük a telket meghatározó diverz épített környezet megőrzését. Úgy gondoljuk, hogy az egyes épületek saját korukra jellemző karakterének bemutatásához hozzá tartozik, hogy azokat eredeti környezetükben, tehát szabadon álló formájukban tudjuk értelmezni.
Az Új Főépület hagyományosabb funkciójú helyiségei a kiállító terek és a kiszolgáló funkciók egyszerű geometriájú, tradicionális anyaghasználatú zárt tömegekben kapnak helyet. A kortárs terek létrehozásánál meghatározó a környezettel, többi látogatóval való kapcsolatok kialakítása, ezáltal sokszínű téri összefüggések létrehozása, a határok egyenletes elmosása kifelé és fölfelé egyaránt. A tető formája olyan pavilonépületet eredményez, melynek nincs egyértelmű kitüntetett iránya, áramló terek veszik körül, egyenletes átmenet biztosít a kint és a bent között.
A múzeum épületegyüttese hét különböző épületből áll. A Herczel épület és az Új Főépület tartalmazza a közönségforgalmi tereket, így ennek a két épületnek a kapcsolata sokkal hangsúlyosabb, mint a többié. Fontos volt számunkra, hogy ez koncepcióalkotó legyen a tervünkben: nem csupán egy bármelyik két épület közé elhelyezhető közlekedőt szerettünk volna kaialkítani, hanem a két épület téri összefüggésének lehetőségeit kerestük. Az Új Főépület a parkban feloldódó alakítható, szabadon használható térstruktúrát alkot, a Herczel – Épület klasszikus, sokkal inkább meghatározott rendeltetésű zárt terek sorát foglalja magába. A múzeum sokszínű használata szempontjából mindkettőt fontosnak érezzük, ezáltal tervünkben a két különböző karakteren átvezető múzeumi áramló útvonal töretlen és nagyvonalú.
Az Építész Múzeum Új Főépületének és környezetének tervezése során alapvető célunk a városi terek és a vidéki kert előnyeit magába foglaló áramló, külső és belső terekből álló térstruktúra létrehozása.
A városi tér olyan szabadon elérhető terület, ahol a társas tevékenységek mellett lehetőség van az egyéni pihenésre, kikapcsolódásra is, ugyanakkor lényeges, hogy az emberek úgy vehetnek részt különféle eseményekben, hogy közben egymással megosztják a helyet.
A vidéki ház a természet és az épített terek közötti határok elmosásával szinte beleolvad a környező tájba. A kötetlenebb, társasági események sok esetben a külső és belső határán létrejövő átmeneti terekben kapnak helyet.
A két kültéri minőség körülöleli a házat és a tető alá behatolva a határhelyzetek használatának sokszínűsége és az átmeneti terek atmoszférája meghatározza az egész épületet.
